A HBO minisorozata a Csernobil meghódította az egész világot. Talán éppen azért, mert igaz. Javában valós szereplőket mutatnak be és a valódi eseményeket sorakoztatják fel a robbanás előtt és után. Az egyik legkiemelkedőbb alak a tűzoltófeleség: Lyudmilla Ignatenko. Bár tudjuk, mi történt vele, mivel a sorozat készítése előtt megkeresték az 55 éves Lyudmillát, aki már a 90-es években mindent elmondott a Csernobili ima c. könyvében. Ám csak elképzelni lehet azt, mit érezhetett a szörnyű robbanás idején és az azt követő időszakban.

 


ludmilla ingatenko 01

Kép: Filmem.cz

 

1986. április 26. 1 óra 23 perc. Megremegett a ház. Vasily-jel kinéztünk az ablakon és láttuk a lángokat a távolban, meg egy furcsa kék fényt. Nemsokára megcsörrent a telefon. Vasily-t elhívták tüzet oltani. Minden egyes alkalommal remeg a gyomrom és félek, mikor elmegy otthonról, hogy a munkáját végezze, de ez most más. Rossz érzésem van.

 

Miután Vasily elment, lesétáltam a hídra megnézni a felfordulást. Rengetegen álltunk ott és néztük a tündöklő kék fényt és a lángokat. Ám Vasily reggel sem jött haza. A torkomban volt a gyomrom. Valami történt vele? Vagy csak sokáig tart a tűz eloltása? Én agyalom túl a dolgokat?

 

Bementen a kórházba. Csak nagy nehezen engedtek oda Vasily-hez. Azt mondták gázmérgezést kapott és fel fog épülni. Úgy tűnt nagyon rossz bőrben van és van rettenetesen fáradt. Kiderült, hogy Moszkvába szállítják, ezért hazasiettem neki váltóruháért, de mire visszaértem, már elszállították. Képesek voltak ott hagyni, pedig megígérték, hogy velük mehetek!

 

ludmilla ingatenko 02

 

kép: hd.se

 

Moszkvába mentem, mert látni akartam a férjemet. Olyan dolgokon járt az eszem, hogy vajon mi lehet vele? Biztos felépül a gázmérgezésből? Szüksége van rám, ott kell lennem mellette. Szörnyű, hogy most is Moszkvában szenved és nem vagyok ott mellette. Arra gondoltam, hogy csak adja az ég, hogy ne veszítsem el, nekem ő a mindenem és a születendő gyermekünk, akit a szívem alatt hordok.

 

És hihetetlen! Nem akartak beengedni hozzá! Odáig utaztam, hogy lássam, nem fognak tőle távol tartani. Lefizettem a portást. Egyből ajtók nyíltak meg előttem. De előbb még egy főorvos megállított, és megkérdezte van-e gyerekünk. Hazudtam. Nem vették észre, hogy terhes vagyok. Az orvos azt mondta, mindössze harminc percet kapok, tilos megérintenem Vászát és ha sírva fakadok, kizavar. Bementem, ott volt a többi tűzoltó barátjával. Élt. A szívem repesett. Kimentek a barátai a kórteremből és kettesben hagytak bennünket. Mint az őrültek, a friss szerelmesek, úgy csókoltuk és öleltük egymást, mintha azelőtt soha nem tettük volna. Engem senki sem tarthat távol férjemtől!

 

 

De amilyen édes és felemelő volt a találkozás, olyan borzalmas a másnap. Mindenki külön kórterembe került. Vásza állapota rohamosan romlani kezdett. A bőre megfeketedett. Csomókban hullott a haja. Folyton köhögött, egyre csak szenvedett és már a morfium sem segített rajta. Vérzett és a testnyílásain keresztül távoztak az elhalt szervei. Közben már megvakult. Megkérdezte, hogy éjjel van-e vagy nappal. Megmondtam és ő nevetve azt felelte: „Ugye, hogy megígértem, hogy elhozlak Moszkvába?” Próbáltam nem sírni és erősnek mutatkozni a jelenlétében, mikor magánál volt. Ahogy ő belülről esett darabokra, úgy az én lelkem is kismillió darabkákra hullott szét. Vele együtt haldokoltam.

 

A nevetést pedig újabb halálhörgés, az a szenvedés törte meg… bár tudtam volna segíteni, bárcsak tehettem volna érte valamit, semmint hagyom szenvedni és meghalni. Biztos voltam benne, hogy közel a vég. Az én Vászám el fog menni és én nem tehetek egyebet, mint végig asszisztálom. De már a nővérek sem törődtem velem. Már senki nem akart elrángatni a haldokló férjem mellől.

Kedvesem elnyújtott szenvedése május 14-ig tartott. Addigra már nyilvánvalóvá várt, hogy férjemet sugárzás érte. Olyan hirtelen történt, hogy nem volt már időm sírni, dühöngeni vagy összetörni. Nemhogy életében, de még holtában is veszélyesnek ítélték. Cinkkoporsóba tették azt, ami megmaradt belőle, egy tömegsírba helyezték és betont öntöttek rá. Aznap vele együtt haltam én is. Egy részem odaveszett, 23 évesen özvegy lettem, de egy másiknak élnie kellett a gyermekünkért. Egyes egyedül a gyermekünk gondolata tartott életben, hogy még maradt valami a világon az én szeretett férjemből és hamarosan megpillanthatom. Érte élnem kell, hogy elmesélhessem neki, milyen bátor és csodálatos ember volt az apukája.

 

ludmilla ingatenko 03

kép: infoburgas.com

 

Két hónappal később és egyben két héttel előbb a várt időpontnál megindult a szülés. Megszültem a kislányunkat, akit  Vasily kérésére Natasának neveztem el. Első pillantásra egészséges kisbabának tűnt, de a sors csak négy órát engedett neki lélegezni. Májzsugor és szívelégtelenség miatt meghalt őt is elragadta tőlem az élet. Mindenkit, akit szerettem. A barátainkat, a férjemet, a gyerekünket. Kegyetlen világ ez. Az orvosok azt mondták, soha többé nem lehetek terhes. Nekem sem adtak túl sok idő. Jobb is, legalább mielőbb megtérhetek az egyetlen igaz szerelmemhez.

 

Halott gyermekünket férjem mellé temetettem. Én idővel újraházasodtam, és született egy kisfiam. De a szívem örökké Vasily-ért dobog.  Ő az egyetlen igaz szerelmem.

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ezek is tetszeni fognak:

 

Utálom tehetetlenül nézni, ahogy szenvedsz, de nem tehetek érted semmit

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!