Vajon az, hogy kikészítjük magunkat, az egyfajta tuning önmagunk részére? Ha egy olyan párkapcsolatban, házasságban vagyunk benne, ami már felőröl bennünket, akkor ezért nem lépünk ki belőle? Mert félünk kudarcot vallani, mert rettegünk attól, hogy mások elbukva lássanak minket, és mert felszínre hozza bennünk a túlélési ösztönt?

szivunket tepazzak 01

 

Kép: Freepik.com

 

 

Az önbizalomhiánnyal magyarázza a többség azt, ha valaki nem lép ki egy rossz, sőt bántó párkapcsolatból. Nem értékeljük magunkat eléggé ahhoz, hogy kiálljunk önmagunkért egy olyan helyzetben, mikor elvagyunk nyomva. Esetleg túlságosan szeretethiányosak is vagyunk az önbizalomhiány mellett, így nem vettük észre az intő jeleket a másik féllel szemben, és teljesen belehabarodtunk.

 

De oké, belehabarodtunk, ilyen mindenkivel előfordul. Mármint olyan, hogy egy (rossz) pasi rabolja el a szívünket, aki nem éppen az egyszerűségéről híres, viszont ki szereti egyáltalán a túlságosan egyszerűt? Ezt kérdezzük másoktól nevetve és megjátszott könnyedséggel a hangunkban, viszont valójában ez a kérdés önmagunknak szól: kis megnyugtatás és megmagyarázás arra, hogy jól döntöttél, mama. Ha mi nem érezzük azt magunkban, hogy jól döntöttünk, akkor ki fogja? Akkor hogyan várnánk el, hogy ez az adott kapcsolat sokáig szóljon, és ne csak pár napos, pár hónapos elvagyunk fonalon fusson? Ha mi magunk nem hiszünk a párunkká avanzsált illetőben, akkor mégis ki fog?

 

szivunket tepazzak 02

 

Ha mi nem hiszünk 120%-ban kapcsolatunkban, de mégis belevágunk, akkor mégis miért csodálkozunk, hogy az egész nincs jól felépítve? Hogy tele vagyunk kérdőjelekkel, negatív gondolatokkal, démonokkal, feladással?

 

Egy jó kapcsolat legnagyobb alapja a türelem. Természetesen szorosan azután, hogy feltétlen nélküli elfogadással viszonyulunk a párunk felé. Viszont ez csak akkor működik, ha kölcsönös. Ha ugyanannyira türelmesek hozzánk, és ha ugyanúgy elfogadnak minket úgy, ahogy vagyunk. De mi van akkor, ha ez így megvan mindkét részről, viszont a múltból hozott sérelmek mégis ingataggá teszik az egészet? Ha egyik pillanatban még minden csodálatos, majd a rákövetkező napokon ránk zúdul a mély. Amikor ott állunk egyedül, mert mondjuk a másik fél teljesen felszívódott, mi pedig csak a negyedik napon kezdünk el aggódni: egyrészt már megszoktuk, másrészt sosem voltunk olyanok, akiknek mindig be kell csekkolni és kijelentkezni, harmadrészt meg nincs harmadrészt. A negyedik nap a kritikus pont, és a sokadik ilyen negyedik nap után az utolsó közös beszélgetésünk szavai visszhangoznak a fülünkben, miközben azon kattogunk, hogy vajon miért érdemeljük ezt, hogy vajon mi ez a fránya kapcsolat egyáltalán, ami köztünk van, és vagy százhuszonhatodszorra ígérjük meg magunknak, hogy leszarjuk az egészet, elengedünk mindent ezzel kapcsolatban, és ahogy esik, úgy puffan. Mert nem akarunk a lelkünk mélyén tönkre menni. Aztán ahogy kimondjuk az elengedés szavát, úgy tér vissza a kapcsolat másik fele, mintha semmi sem történt volna. Történetekkel és a saját érzéseivel kommunikál velünk, nem rólunk, hanem a világról. Mi pedig azon töprengünk, hogy vajon csak akkor vagyunk jók, ha nincs más?

 

szivunket tepazzak 03

 

 

De már a második mondat után minden visszaáll a helyes mederbe, mert az a srác, aki néhanap szétszed, ő képes legjobban kezelni is minket. Ő képes arra, hogy a legváratlanabb percekben mutassa meg, hogy amúgy mennyire fontos is vagy a számára. Vagy hogy elárulja azokat a közös emlékeket, amikre te már nem is emlékszel, vagy olyan dolgokat, amiket te nem is tartottál fontosnak. Mert ez a kapcsolat ilyen. Olykor kikészít téged, majd belehalsz, és mikor elengeded, a rátok zúduló szabadságadásban, hirtelen a legnagyobb szinkronban működtük együtt. De épp ez az, hogy van, hogy pont ez a szabadság, ez a nem korlátozás az, ami miatt néha úgy érzed, hogy már nem bírod tovább. Érezni akarod, hogy valakié vagy. Minden lány szeretné, ha harcolnának érte legalább egyszer: hogy amikor megfordul, hogy elmegy, a fiú visszahúzza őt, hogy maradjon.

 

Még a legmakacsabb nő is vágyik a mesére.

 

Talán nem azért maradunk egy csiki-csuki kapcsolatban, - többnyire -, mert oda az önbizalmunk és szeretethiányosak vagyunk, hanem azért, mert nem tudjuk feladni azt, amiben még hiszünk. Mert maximalisták, vagyis perfekcionisták vagyunk, és általában minden katyvasznál be szeretnénk bizonyítani, hogy amúgy ez a káosz is egy meseszép pipacs a mezőn.  

 

TE maradtál már egy párkapcsolatban azért, ami lelkileg szétszedett, mert hittél abban, hogy akkor is van jövőtök együtt? Maradtál már azért a párod mellett, mert meg szerettél volna felelni neki? Hogy elég jó vagy ahhoz, hogy szeressen. Na ez, önbizalomhiányon alapszik. Hiszel vagy bízol a jelenlegi párodban? És tudod, mi a különbség a kettő között?

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Kötődni valakihez, aki tönkretesz?

 

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!