A szavak ott ütnek, ahol látszólag nincs nyoma. Nem lehet sebtapaszt tenni a friss vágásra és ügyeletre sem szaladhat senki. Nem jön ki a mentő, ha valaki éles szavának döfésétől fekszünk a lakás padlóján és moccanni sincs erőnk. 

utcan dogleszmeg 01

kép: freepik.com

 

Akkorát rúgnak belénk egy-egy kimondott szóval, hogy a lelkünk befele kezd vérezni és ez a belső vérzés ellepi az álmainkat, a magunkba vetett hitet, a jövőképünket, a törekvéseinket, konkrétan bármit, ami az életünket működőképessé teszi. Egyszeriben fuldokolni kezdünk és nem kapunk levegőt. 

 

Évekig abban a hitben éltem, hogy nekem mindent meg kell tenni, mindent el kell viselni, nekem nem jár zokszó, nincs apelláta. Amikor elhagyni készültem a “biztos”, de boldogtalanná, kiüresedetté vált párkapcsolatomat, akkor a hozzám legközelebb levő személy azt mondta nekem: hova akarsz menni? Nagyon jó neked ott, ahol vagy. Különben is, mihez kezdesz majd magaddal? Az utcán fogsz éhen dögleni! Hozzám majd ne fuss bőgve, ha majd nem lesz, mit megegyél! Majd rám vágta a telefont, ott hagyva engem és a szavait. Már soha többé nem voltam az az ember, aki a megszakadt telefonbeszélgetés előtt voltam.

 

Ezzel a mondattal és néhány, a ruháimmal tele fekete szemeteszsákkal indultam útnak. Ezzel a mondattal, ami úgy belém égetett, mint valami mámoros éjszakán felvarrt elcseszett tetoválás, amire rá se bír nézni másnap az ember. De ott van és nem lehet már többé tovább élni nélküle. Így hittem magamról hosszú éveken át, hogy értéktelen, jelentéktelen senki vagyok, aki más elhullatott szeretetmorzsáiért kell a földre ereszkedjen, hogy legyen mit megegyen. Hogy ne haljon éhen az utcán. 

 

A verbális bántalmazás alattomos, sunyi, álcázza magát, épp ezért nehezen tetten érhető és legtöbbször a környezetünk számára nem valid. Olyan ruhákba bújik, mint a „Jaj, hát csak vicceltem, most tényleg ennyi humorérzéked sincs?”, vagy a „Nem kell mindent úgy mellre szívni”, esetleg a „Hidd el, én csak jót akarok neked, már az is baj?”

 

utcan dogleszmeg 02

 

Nem elég, hogy beléd rúgnak, ha lehet, még érezd is úgy, hogy megérdemelted. Mert nem érted a viccet. Mert hiperérzékeny mimózalelkű vagy. Mert neked semmi sem jó. Így aztán nálad marad a bántó összes felelőssége, tied a fájás is és a fals tudat is, hogy a döféshez te adtad a kést. 

 

Még rosszabb, amikor azt állítja a lelki bántalmazó, hogy ilyet nem is mondott. Nárcisztikusok egyik kedvenc identitás csonkító módszere ez, amikor elhitetik az áldozattal, hogy nincs se kés, se szúrás. Beképzelted. Megbolondultál. Biztosan nem úgy gondolta. Lehet tényleg nem is mondta? Vagy nem így mondta? Kérdezed magadtól és végül már úgy kicsúszik a talaj a lábad alól, hogy ott állsz egyedül, realitás érzéked teljes hiányában. Azt a képet fogadod el magadról, amit a szavak festettek rád. Aztán a seb csak fáj tovább és még azt is képes elhinni az ember, hogy fantomfájdalom, annyira fel akarja menteni azt, aki jól megverte. Csak épp nem ököllel ütötte, hanem a szavaival. Azt nehezebb látni. Ahhoz befele kell nézni, oda valódi erőre van szükség.

 

Téged senki sem fog szeretni! 

Semmire sem fogod vinni az életben! 

Bárcsak meg sem születtél volna! 

Nélkülem egy senki vagy!

Meg se próbáld, úgyse fog menni!

Jobb, ha neked sosem lesz gyereked!

Pont olyan vagy, mint az anyád!

 

Ki ne tudná folytatni a sort? 

 

Leggyakrabban azok a mondatok égnek belénk, amit családi kötelékekben kapunk, éppen onnan, ahonnan a támogatást, a segítséget, a részvétet, az empátiát várnánk. Ahol a szeretetnek és a megértésnek igazi létjogosultsága van, az érzéseinket komolyan veszik, ahol a személyes határainkat nem sértik és ahol emberi mivoltunk tiszteletben tartásra talál.  Felszínes és nem segítő, instant “megoldókulcs” erre (de gyakorlatilag minden másra is manapság), hogy engedd el, nem számít, ki mit mond! 

 

utcan dogleszmeg 03

 

De számít. 

Számít, hogy mit mond egy szülő a gyermekének. 

Számít, hogy mit mond egy tanár a diákjának. 

Számít, hogy mit mond egy férj a feleségének. 

Számít, hogy mit mond egy főnök az alkalmazottjának.

És mindezek fordítva is érvényesek természetesen.

 

Azokban a kötődéseinkben, ahol testi, lelki és pszichés épségünk a tét, ott a kimondott szónak súlya van. Ott sérülékenyek vagyunk. Kinyílunk, beengedünk és bízunk benne, elhisszük, hogy ott biztonságban vagyunk, nem bántanak, nincs szükségünk önvédelemre. Mert nem ütnek meg sem szóval, sem kézzel. 

 

Gyakran évek telnek el, míg jó esetben egy-egy mondat után a heg begyógyul. Mikor újra képessé válunk hinni az elhangzottak ellenkezőjében. Mikor a kételyt felváltja a bizonyosság, hogy szavai annak, aki adta, sokkal inkább szóltak őróla, mint mirólunk, hogy bárki is tette ezt ránk, az ő szavainak súlya nem kell, hogy a mi életünk terhe legyen.

 

Évek telnek el, ameddig rájövünk, hogy jogunkban áll azokkal az emberekkel berendezni magunk körül az életet, ahol szeretve érezzük magunkat. Ameddig rá nem eszmélünk, hogy ahol folyton bántanak, ott nem szeretnek.

 

Sok önismeret, rengeteg belső munka, önszeretet, segítő közeg, megannyi gyógyító szó után eljött a nap, amikor én is ki tudtam mondani magamnak: nem fogok éhen dögleni az utcán!

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Miért követjük el újra és újra ugyanazokat a hibákat?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!