Elgyengült társadalomban élünk. Persze, akinek nem inge, nem veszi magára. Tudjuk, hogy vannak még erős emberek, akik készek harcolni, cselekedni és kitartanak partnerük vagy céljaik mellett. De ne álltassuk magunkat: kiveszőben van az emberekből a küzdeni akarás és a kitartás.

 

 

kuzdeni akaras 01

kép: wattpad.com

 

Miért? Miért nem küzdenek ma már az emberek a kedvesükért? Az álmaikért? Hová lett a kitartás belőlük, hogy amit a fejükbe vettek, azt véghez is viszik? Nem a csökönyösségről és a görcsös akarásról van itt szó. Hanem arról, hogyha baj van, nem futunk el, hanem küzdünk. Hogyha vágyunk valamire, nemcsak várjuk a csodát, hanem kinyújtjuk érte a kezünket.

 

Megváltoztunk. Elkényelmesedtünk, ellustultunk. Olyan világban élünk, ahol szinte minden és mindenki pótolható lett. Ha nem működik a házasság, el kell válni és keresni kell egy másikat. Amennyiben nem keres a barát, én sem fogom hívni. Hogyha nem jön össze valami elsőre, annyi baj legyen, hagyni kell a francba, majd csinálunk valami mást. Minden eldobható és lecserélhető lett. Mindig lehet találni új partnert, új barátot, jobb főnököt, jobb munkahelyet. De még álmot is.

 

Miért is erőltessék magukat az emberek, ha lehet másik, ha lehet egy új? A francnak erőlködjenek a céljaik megvalósításáért, ha egy másik simán az ölükbe hullhat? Minek erőltessék a kapcsolataik megjavítását, ha új viszonyokat is ki lehet alakítani?

 

kuzdeni akaras 02

 

Szó se róla, ha valami nagyon nem működik, el kell engedni. De nem lazán, csípőből. Előbb meg kell próbálni újra. A kapcsolatokat meg lehet javítani, a céloknak újra neki lehet futni. Ha valami gondunk van, arról lehet beszélni és még inkább: lehet rajta változtatni. És ha megpróbáltuk kétszer, háromszor is, akkor csak azután merülhet fel az elengedés, a lemondás. Ez lenne az ideális gondolkodás. Régen az volt. Az emberek nem a csodára vártak, hanem keményen megdolgoztak mindenért. Akkoriban nem volt minden pótolható, nem aszerint élte a társadalom java része a napjait, hogy amit elengednek, lesz helyette másik. Akkor volt olyan, hogy „érték”. Becsülték a saját erőfeszítéseik eredményét. Szerették magukat próbára tenni, hogy megtudják, mennyit érnek, mire képesek és büszkeséggel töltötte el őket, ha célt értek.

 

Úgy fest, ma az emberek nem akarnak büszkék lenni magukra. Elismerésre persze vágynak, de úgy, hogy ne kerüljön nekik túl nagy vesződségbe. De a régi értékek kiveszőben vannak, talán éppen azért, mert a világ is megváltozott. Ma az a trendi, ha valaki laza, nem ragaszkodik. Olyan életművész, akinek ma van állása, holnap nincs, mert nem kapta meg a kért előléptetést, azzal az indokkal, hogy nem elég képzett vagy még nincs elég tapasztalata. Inkább keres másikat, ahol jobban értékelik, semmint fejlessze magát, és szorgalmasan dolgozzon.

 

Szomorú, hogy eltűnik az emberekből a szenvedély, a tűz, hogy vért izzadjanak a sikerért. Hiszen, korábban az volt az érték, amit magunk szereztünk meg. Ez jelképezte az erőnket, az elszántságunkat, a sziklaszilárd, eltökélt jellemünket. Ma pedig szánalmasnak tűnik az, aki nem adja fel és századjára is nekifut annak, hogy saját üzlete legyen vagy sikeresen levizsgázzon. Kinevetik azt, aki nem engedi a partnerét, hanem dolgozik a kapcsolatuk jobbátételén. Cikinek tartják azt, aki azon fáradozik, hogy összehozzon egy találkozót egy barátjával, aki szörnyen elfoglalt két gyerek mellett és alig ér rá a barátnőjére.

 

kuzdeni akaras 03

 

De mi lesz így? Ha ezek az értékek eltűnnek és tényleg csak a lustaság, a kényelem iránti vágy marad? Megáll az élet? Hiszen az emberek nem lesznek hajlandóak még egy szalmaszálat sem keresztbe tenni. Végigmegyünk egymáson kétszer, mire sikerül valaki mellett lehorgonyozni? Addig-addig próbálkozunk random a légből kapott terveinkkel, míg az egyik be nem jön? Erre nem lehet alapozni és nem is normális. A szívünket kellene követni, és küzdeni a valódi vágyainkért. Meg kellene tudni tartani, őrizni azt, aki kitartott mellettünk tíz évig. Óvni kellene mindazt, ami régi és ami igazán rólunk szól, amibe beletettük a szívünket.

 

Különben minden elpazarolt idővé válik. A többéves házasság, amibe beletettük a szívünket, amit együtt építettünk fel, semmivé foszlik. A karrier, amiért annyit küzdöttünk, egy perc alatt mehet a szemétbe. A vágy, ami annyiszor tartotta bennünk a lelket, amiért annyit próbálkoztunk, szintén mehet a levesbe. Csupa kidobott pénz, idő és energia, de főleg: elvesztegetett érzelmek. Mi értelme ennek?

 

Olyan jó lenne, ha az emberek nemcsak beletörődnének mindenbe, ha nem csak kapni akarnának, hanem adni is. Igen, tudni kell feladni, lemondani, de csak azután, hogy megpróbáltunk érte megküzdeni. Úgy igazán, szívvel-lélekkel. Ne a leszarom kapszula okozta közönytől zsibbadt állapotban éljünk, hogy majd lesz valami. Mert az nem viszi előre a világot, sem a benne élőket. Csak az erőfeszítések tehetik jobbá az embereket és ezt a helyet. Tessék felállni a fotelből és küzdeni! Rúgd p*csán magadat!

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Bármit elérhetek, ha erősen akarom?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!